KulturSzalon

Jól emlékszem még arra a nyárra. Akkor érettségiztünk, de már hetekkel előtte kerestük a munkát. Igaz, akkor még egyszemélyes munkaügyi központ volt, ahová többnyire csak az olyan pályakezdők tértek be tanácsért, mint mi. Tizennyolc éves, mindenen röhögni tudó csökmői csajok voltunk jó néhányan a barátnőimmel, osztálytársaimmal. Végig jártuk a szeghalmi munkáltatókat, és ahogy bezárult mögöttünk a gimnázium kapuja, egy-két hét múlva mindegyikőnk munkába állt. Volt, aki a bankban, más a paplangyárban, a vasútnál, vagy a földhivatalnál kapott állást.

Én az ÁFÉSZ irodába kerültem, ahol kezdő gépírónőként annyi borítékot megcímeztettek velem, hogy szerintem még most is van belőlük. Később én kértem át magam a cég dekorációs műhelyébe, mert szerettem rajzolni, tervezni, vágni, dekorálni. Akik nem ismernek abból az időből, talán el sem hinnék, hogy hányszor főttem meg a kirakatüveg alatt a nyári kánikulában, vagy hányszor fagyott rá az ujjaimra a ragasztó a téli kirakat tapétázása közben. De segédmunkásként az én dolgom volt lemosni a kirakatüvegeket is, amin a poron kívül gyakran méretes köpés is díszelgett.

Álltam létratetején nyolc hónapos terhesen, és vakargattam napokig az ezeréves cégtáblákról az odaégett festéket. Tíz évet töltöttem ott. Aztán voltam munkanélküli, amit kihasználva tanulni kezdtem. Hat évig abba sem hagytam. Jelenlegi munkahelyemen is végig jártam a ranglétrát, és az időszakos munkanélküliségből ott is kijutott. Ja, és hadd jegyezzem meg: harmincöt éves koromig minimálbért kerestem. Mindezt csak azért írom most le, mert a lányom munkát keres. Több helyre jelentkezett. Természetesen a szakmájával próbálkozott először, de mivel a színházak sem bővelkednek az üres állásokban, válogatás nélkül beadta az önéletrajzát a környékbeli cégekhez, mert mindenképpen pénzt akar keresni. Tetszik a hozzá állása, és biztos vagyok benne, hogy nem sokáig lesz munka nélkül.

Több olyan embert ismerek, akik éveken át várják tétlenül, hogy majd lesz valami. Ragaszkodnak a szakmájukhoz, és mást nem hajlandók elvállalni, vagy pedig a pénzt keveslik állandóan. Nos, így nehéz munkát találni, elárulom. Számtalan példát hozhatnék rá közvetlen ismerőseim köréből, vagy híres emberek ismert életútjából arra, hogy ki milyen nehéz, koszos vagy éppen rosszul fizető munkát végzett, mire azzá vált, akinek ismerjük. De talán elég, ha a világ egyik legnagyobb személyiségét említem. Karol Józef Wojtylanak hívták, és színésznek indult, majd dolgozott kőbányában és vegyi üzemben is. Végül a katolikus egyház felé kanyarodott az útja, és II. János Pál pápa néven világszerte ismertté vált. Mindenkinek meg van a helye a világban, és hiszem, hogy az útja előbb vagy utóbb odavezeti. Addig pedig el kell fogadni azt, amit az élet kínál, mert a kitérők, a zsákutcák legtöbbször csak a javunkat szolgálják. Ugyanis a legjobb mesterlevél a tapasztalat.

B. Kiss Andrea írása