KulturSzalon

Az idős hölgy, miután meghalt, maga mögött hagyott egész spájznyi, látszólag üres befőttesüveget, amiben egykori csókjait őrizgette. Úgy sorakoztak a polcon ezek a valaha elcsattant meseszép csókok, mint palackba zárt szellemek, akik csak arra várnak, hogy dörzsöléssel végre előhívja őket valaki.

Az egyedül élő hölgy nyolcvankét évesen halálozott el, ágyban fekve, angyali békességben, az orvos pedig megkockáztatta, hogy álmában történt az eset. "De vajon milyen érzés lehet egy álomban meghalni?" - futott át az őszülő doktor fején, miközben a paplan alatt fekvő testet vizsgálta. "Vajon aki alva hal meg, örökre bezárva marad egy megkezdett álomba?"

Az idős hölgy mániákusan spájzolta el a régi idők csókjait - tudta róla ezt az egész utca. De hogy ilyen sok csókkal büszkélkedhetett, azt bizony egyik lakó sem sejtette. Milyen okos lépés volt ez a hölgytől, milyen megfontolt, hisz' már egészen fiatal lányként rájött, hogy jobb ezeket a szerelmes csókokat megőrizni szűkösebb időkre, elvégre a fiatalságnál csak a szenvedély hal meg gyorsabban. Míg az elején oly sok a szinte végtelenségbe hajló, forró és hévvel átitatott csók, az idő múlásával rövidülnek ezek, ritkulnak, és egy idő után gyorsan elcuppantott, sebtében "ellőtt" szájra puszik veszik csak át a helyüket. "Nincs is ennél kiábrándítóbb" - fogalmazódott meg az akkor még fiatal hölgy fejében a gondolat, amikor alig tizenhat évesen úgy döntött, ő bizony elraktározza a legszebb, legédesebb csókokat, hogy ezen túl mindig a közvetlen közelében tudhassa őket. És milyen sok gyűlt össze ezekből, igazából túl sok is.

Az idős hölgy úgy rendelkezett, hogy befőttesüvegeivel temessék el, ha eljön az ideje. Ám hosszú élete során olyan sok üveget halmozott fel, hogy válaszút elé állította az őt elföldelni kívánó rokonokat: vagy a hölgyet temetik, vagy az üvegeket. A kettő együtt nem fér el a sírgödörben. Végül természetesen a hölgyet temették, a sírásókat pedig megbízták, hogy a szertartás után törjék össze a rengeteg befőttesüveget, és a darabjait dobják a szemétbe. Nem volt mit tenni. A temetésre szépen a koporsó köré sorakoztatták a befőttesüvegeket, de miután befejeződött a szertartás, és hazamentek a gyászolók, talicskába rakták őket, a temető végébe tolták, egy nagy, fehér kőhöz.

„Egy ember meghal, és ennyi marad csak utána” - morgott az idősebbik sírásó, miközben a kőhöz vagdosta a befőttes üvegeket. „Sok szilánk” - hagyta rá a fiatalabbik. És ahogy törtek az üvegek, sorra röppentek az ég felé a konzervált csókok, lesöpörve magukról az éles szilánkokat. Vidám kísértetként rugaszkodtak fel és fel, szinte már versenyre keltek, ki ér előbb a következő felhőig, pajkosan keringve a másik körül, mint a csilingelő angyalok. Odafönn a Jóisten várta érkezésüket, lepkehálóval kapkodta össze őket.

„Na gyertek, gyertek!” - duruzsolta nekik, majd amikor úgy látta, hogy mindegyik a hálóban vergődik már, egy óriási befőttesüveget kerített. A gyűjteménye nem spájznyi volt, hanem egyenest millió spájznyi: végeláthatatlanul sorakoztak egy felhőn a befőttesüvegekkel kirakott polcok, amiken a Földön elcsattant csókokat gyűjtötte a Jóisten. Hogy miért gyűjtögette őket, maga sem értette, hisz' valahányszor rájuk nézett, elfogta az irigység. Igaz, hogy ő sohasem hal meg, igaz, hogy a gyűjteménye mindenkiénél nagyobb, de egyetlen üveg sincs, amiben a saját csókjai lennének.

Milyen átkozottul magányos lehet Mindenható Úristennek lenni.