Jelenlegi hely
Buta vicc a nyolcvanas évekből
2012. február 5. 14.18 | zoldi.laszlo
Tegnap meghalt Csurka István. A digitális újságok kivétel nélkül írtak róla, a nyomtatott lapok majd csak holnap emlékeznek rá. A nekrológok után és előtt másként mutatnám be a 78 éves korában elhunyt drámaírót.
Idestova negyedszázada, egy téli napon disznótoros ebédre invitálta baráti körét Végh Antal. Únyi présházában vegyes társaság foglalt helyet a vastag fából ácsolt asztalnál: ügyvéd, mérnök, sógor, szomszéd, négy író és személyemben szerkesztő is, aki az irodalmi hetilapnál gondozta a házigazda kéziratait. Eszegettünk, iszogattunk. A nagy dumájú Gyurkovics Tibor számított a társaság középpontjának, a velem szemben ülő Csurka István inkább hallgatott. Nevetett a szellemes beszólásokon, és nem sértődött meg, ha éppen az ő rovására élcelődtek. Tetőpontra hágott a hangulat, amikor nyílt az ajtó, és megjelent egy rövid vattakabátba öltözött tiszt, oldalán kigombolt bőrtokban revolver. Mögötte nagydarab katona, kezében dobtáras géppisztoly.
„Melyikük az a Csurka?” - kérdezte a pufajkás tiszt. A neves drámaíró fejéből kiszállt a vér, lassan fölkászálódott, és a hármas úgy lépett ki az ajtón, hogy elől ment a tiszt, középütt a letartóztatott, mögötte a marcona katona. Csönd telepedett a présházra, zavartan néztünk magunk elé, a nyolcvanas évek második felében elszoktunk az ilyen jelenetektől. Falatoztunk a disznótorosból, kortyoltunk rá. Vagy öt perc múlva kicsapódott az ajtó, és egymás hátát lapogatva jött vissza a tiszt meg a drámaíró. A kaján házigazda pedig elmesélte, hogy itt, a Pilisben van egy légelhárító egység, íme, a parancsnoka, akit megkért, ugyan viccelje már meg Csurka Pistát. Szavunkat vette, hogy nem mondjuk el senkinek, ami történt, mert még baja esne az őrnagy barátjának.
Most már nemcsak Végh Antal, hanem Csurka is halott, talán föllebbenthetem a fátylat e korjellemző történetről. A házigazda író és a vendég drámaíró 1957-ben együtt raboskodott a kistarcsai internáló táborban, majd szabadulásuk után sok irodalmi csínyben vettek részt - lám, én is szemtanúja lehettem az egyiknek. Az utókor okosságával fűzöm hozzá, hogy a présházban miért lepődhetett meg Csurka. A rendszerváltás után nyilvánosan vallotta be, hogy őt bizony beszervezték, ezért a nyolcvanas években valószínűleg érinthetetlennek gondolta magát. Azt hiszem, az érinthetetlenség bűvköre a „letartóztatással” tarkított disznótoron foszlott szét.
